Bár eredetileg a posztsorozat következő részét terveztem megírni, mégis az élet keresztülhúzta a számításaimat. Csütörtök délután megtörtént velem is az, ami minden szülő rémálma: Beni leesett a lépcsőn.
Mint minden szülői horrorsztori ez is úgy kezdődik, hogy egy percre nem figyeltem. Kimentem ugyanis a konyhába s ő pedig leesett a lépcső 8.fokáról. A héten egyáltalán nem volt a lépcső elbarikádozva mégsem akart egyedül felkommandózni. S igazából ötletem sincs mi történhetett, mert 100-ból 98-szor tökéletesen felmászik egyedül - csak akkor éppen ott vagyunk mögötte, ha véletlenül elcsúszna vagy elhülyéskedné.
Ahogy meghallottam a nagy koppanást rohantam be, mire beértem persze már ordított, de nagyon ügyesen megfogta magát, hogy ne essen tovább, ugyanis az 5. lépcsőfokba két kézzel kapaszkodva találtam meg. A gyermek többi része pedig lógott lefelé. A fejét egyértelmű, hogy beütötte, mert egyből rettentő piros pukli lett rajta. Szegénykém nagyon sírt, bár utólag belegondolva, lehet inkább az ijedtségtől (mára még csak kék folt sincs a fején). Gyors nyugtatgatás, szeretgetés, puszilgatás után, felhívtam az apját, hogy mi legyen, hiszen még kocsim sincs, mit csináljak vele, hova vigyem?
Abban nagyjából biztos voltam, hogy agyrázkódást nem kapott, egyből sírt, nem hányt, nem ájult el, könnyen meg lehetett vígasztalni, ő pedig azt mondta döntsem el én, én látom, én vagyok vele, de ha kell rohan azonnal értünk. Azt gondolom ilyen helyzetekben tudok kellően racionális és higgadt lenni, úgyhogy felhívtam a gyerekorvost, a lelkem megnyugatása miatt is. Addigra Beni ült az ölemben evett egy fél banánt s be nem állt a szája. Kérdezte a doki, hogy lépcsőházban esett e el, meg hogy falépcső e, végül abban maradtunk, hogy 5-ig rendel szaladjak át vele, megnézi az a biztos.
Nagy kapkodásban, még cipőt is elfelejtettem ráadni, úgyhogy élmény volt oda-vissza cipelni :D Doki megnézte, de komolyan ott jobban ordított mint mikor a lépcsőről összeszedtem. Remélem hamarosan megbékél a dokinénivel, mert tiszta ciki :D Nyilván mondta, hogy 3 napig még figyelni kell, nem e lesz hirtelen aluszékony, vagy nem fog e hányni, de szerinte 1-2 kék folton kívül rendben lesz.
Fél óra múlva pedig már vígan homokozott a gyerek a kis barátaival a játszótéren.
Persze mindenki mondta, hogy ez a bárkivel megtörténhet, de azóta is rettentő lelkiismeretfurdalásom van. Hiszen ő az én kisbabám, nekem kellett volna rá vigyáznom. S oké, még ha akkorát nem is esett, mert ügyes, de lehetett volna ennél sokkal nagyobb baj. S bár a délutánt jól átvészeltem, estére a lelkem romokban hevert. Nagyon nehezen tudtam elaludni, éjjel órákat ébren voltam, rémálmaim voltak. Nem kívánom ezt az érzést senkinek.
Nem vagyok egy túl parázós lélek, a nagyszülők már rég ajjajoznak meg jajj miért nem viszem orvoshoz, mikor taknyos a gyerek (de láza nincs), de nem szeretem minden apró cseprő hülyeségért nyúzni a gyereket. Igyekszem a képességeihez mértem engedni amennyire lehet, hagyj menjen, hadd fedezzen fel új dolgokat. Nagy önkontroll kell pl. ahhoz is nekem, hogy ne akarjak mindig mindent megcsinálni helyette, hanem biztassam arra, hogy próbálja meg újra, újra és újra egészen addig míg nem sikerül. Viszont az feltűnt, hogy csütörtök óta sokkal, de sokkal többször szólok rá, hogy óvatosan, meg hogy vigyázzon magára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése