Ha már az eddigi útról írtam külön bejegyzéseket (1., 2.) úgy fair, ha a végjáték sem marad ki. Bár talán ez lesz életem legnehezebb bejegyzése. Viszont azt veszem észre, hogy az írás sok mindenben segít, szóval hajrá.
Egy ideig minden haladt a megszokott mederben, minden este szúrtam magam véralvadásgátlóval, októberben visszamentem a hematológushoz is, aki akkor azt mondta minden a legnagyobb rendben. (s ami nekem pl azóta furcsa, hogy nem szólt róla, hogy maga ez az állapot akár HELLP-szindrómához is vezethet, erről akkor olvastam, mikor a debreceni kismama meghalt miután életet adott a hármas ikreknek.) November 6-án újabb kontroll a védőnőnél, s nem hogy híztam volna, fogytam 1 kilót. Mivel Beni akkor már rettentően matrica volt s nem igazán értette miért nem tudom felvenni őt, úgy gondoltam, hogy az idegtől fogyok. Nem tudom, hogy akkor ez már lehetett e bárminek az előjele. Néztünk szívhangot, november 16-ára volt jelenésem az első NST-re, az utolsó ultrahangra, estére pedig a dokimhoz.
November 15-én délután némi barnás váladék távozott belőlem, ami miatt riadtan hívtam fel a dokimat, ő azt mondta, hogy próbáljak megnyugodni, meg pihenni sokat, másnap reggel úgyis megyek NST-re bejön s megnézzük mivan. Benit elvitték délután a nagyszülők, hogy ott aludjon, én meg tudjak pihenni. Viszont estére olyan fájdalmaim lettek, hogy nem bírtam elaludni se, így Sz-val olyan 11 körül bevánszorogtunk a szülészetre cuccokkal, mindennel együtt. Aznap töltöttem a 36. hetet. Alapvetően természetes és apás szülésre készültünk, mert a dokim abszolút VBAC párti.
Felvettek az osztályra ötperces fájásokkal, s hiába próbálta a szülésznő 1 órán keresztül már vagy a 3. géppel keresni a babszi szívhangját. Nem volt. Felkeltette az ügyeletes orvost, aki még akkor megcsinálta az ultrahangot, de ő sem talált szívhangot. Mert már nem volt. Mint utóbb kiderült a nyakára tekeredett a köldökzsinór. Sz. addig kinn ült az előtérben, míg vizsgáltak s csak azután jöhetett már be hozzám, mikor már a kórlapomat írták.A hidegzuhany után viszonylag gyorsan elkezdtek pörögni az események, ő hazament egy táskával, amire nem volt benn szükségünk, benne minden babaholmival. El kellett döntenünk (döntenem), hogy megszülöm e a kisbabát természetes úton vagy - mivel az előzményeim között már szerepelt a Benivel való császár - megcsászározzanak e ismét. Gyakorlatilag egy tizedmásodperc alatt mondtam azt, hogy legyen császár. S akkor még az ügyeletes fel se vázolta, hogy oxitocinnal is alsó hangon vajúdtam volna 24 órát, úgy hogy közben a baba már nem tudja segíteni a világrajövetelét.
Ma sem döntenék másképp még akkor sem, ha így már esélyem sincs megtapasztalni a természetes úton való szülést. A hajnali órák már a műtétre való felkészítéssel teltek, Sz. az idő nagy részében ott lehetett velem, s valamikor 6-7 között megérkezett a dokim is. 7-kor toltak is be a műtőbe, most nem kellett az altatóorvosra órákat várni, nem szúrtak meg kétszer, elsőre ment minden simán. Valami nyugtatót viszont tuti, hogy kaphattam, mert a műtét nagy részét kb átaludtam, a végére ébredtem fel, mikor már varrtak össze.
Áttoltak a megfigyelőbe, ott is végig velem lehetett Sz., mikor nagy nehezen elaludtam, akkor hazament ő is pár órára, hogy összeszedje magát. Kértünk egy különszobát, ahol végül két éjszakát töltöttünk (első éjjel benn aludt velem ő is). Szombat délelőtt végül hazaengedtek, s bő egy hét múlva kellett varratszedésre mennem.
Az azóta eltelt 3 hónapban nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, mégis miközben gépelem ezeket a sorokat, potyognak a könnyeim. Rettentő közhely, de az idő tényleg segít. Én mondtam a családban is, hogy akivel csak találkoznak s tudták, hogy terhes voltam, mondják el, mert én képtelen lennék.
Kaptam a jobbnál jobb tanácsokat, hogy örüljek, hogy ott van legalább Beni. Hogy van, akinek talán sosem lehet gyereke, meg hogy majd az idő segít. Valószínűleg pont azért nem roppantunk bele lelkileg, mert van egy kis 2,5 éves az életünkben akiért felelősséggel tartozunk. Aki nem tehet semmiről s aki az elsőszülöttünk. Illetve hát rengeteg volt a műtét után is a tennivaló. Egyeztetni a munkahelyemmel, hogy akkor most mi a következő lépés, elintézni a temetést (ezt Sz. még azalatt az idő alatt elintézte, míg benn feküdtem, mert 20. hét után törvényileg kötelező temetni s amiért nem lehetek neki elég hálás míg élek), elintézni, hogy míg én a császárból lábadozom legyen aki vigyáz Benire, varratszedésre menni, s gyógyulni.
Viszont: a történtek ellenére nem változott az a meggyőződésünk, hogy szeretnénk Beninek kistestvért. Nem mondom, hogy nem fogom a következő terhességet végig stresszelni, de akkor sem akarjuk, hogy Beni egykeként nőjön fel. 2 császár után a dokim azt mondta várjunk egy évet azzal, hogy teherbe essek, így ha lejár a 3 év, amit Benivel itthon tölthetek megyek vissza dolgozni. Meglátjuk majd azt is, hogy az milyen hatással lesz rám.
Szóval nem azért írtam le, hogy sajnáljatok, hanem ha esetleg valaki még nem hallotta volna ilyen vagy olyan fórumon, illetve azért, mert nekem ez segít. Védőnéni is kérdezte rögtön mikor vittem be hozzá a zárójelentést, hogy esetleg pszichológus számát megadja e. Egyelőre nem érzem szükségét, de ha nagyon mélypontra jutok, akkor nem fogok habozni segítséget kérni.
Egy ideig minden haladt a megszokott mederben, minden este szúrtam magam véralvadásgátlóval, októberben visszamentem a hematológushoz is, aki akkor azt mondta minden a legnagyobb rendben. (s ami nekem pl azóta furcsa, hogy nem szólt róla, hogy maga ez az állapot akár HELLP-szindrómához is vezethet, erről akkor olvastam, mikor a debreceni kismama meghalt miután életet adott a hármas ikreknek.) November 6-án újabb kontroll a védőnőnél, s nem hogy híztam volna, fogytam 1 kilót. Mivel Beni akkor már rettentően matrica volt s nem igazán értette miért nem tudom felvenni őt, úgy gondoltam, hogy az idegtől fogyok. Nem tudom, hogy akkor ez már lehetett e bárminek az előjele. Néztünk szívhangot, november 16-ára volt jelenésem az első NST-re, az utolsó ultrahangra, estére pedig a dokimhoz.
November 15-én délután némi barnás váladék távozott belőlem, ami miatt riadtan hívtam fel a dokimat, ő azt mondta, hogy próbáljak megnyugodni, meg pihenni sokat, másnap reggel úgyis megyek NST-re bejön s megnézzük mivan. Benit elvitték délután a nagyszülők, hogy ott aludjon, én meg tudjak pihenni. Viszont estére olyan fájdalmaim lettek, hogy nem bírtam elaludni se, így Sz-val olyan 11 körül bevánszorogtunk a szülészetre cuccokkal, mindennel együtt. Aznap töltöttem a 36. hetet. Alapvetően természetes és apás szülésre készültünk, mert a dokim abszolút VBAC párti.
Felvettek az osztályra ötperces fájásokkal, s hiába próbálta a szülésznő 1 órán keresztül már vagy a 3. géppel keresni a babszi szívhangját. Nem volt. Felkeltette az ügyeletes orvost, aki még akkor megcsinálta az ultrahangot, de ő sem talált szívhangot. Mert már nem volt. Mint utóbb kiderült a nyakára tekeredett a köldökzsinór. Sz. addig kinn ült az előtérben, míg vizsgáltak s csak azután jöhetett már be hozzám, mikor már a kórlapomat írták.A hidegzuhany után viszonylag gyorsan elkezdtek pörögni az események, ő hazament egy táskával, amire nem volt benn szükségünk, benne minden babaholmival. El kellett döntenünk (döntenem), hogy megszülöm e a kisbabát természetes úton vagy - mivel az előzményeim között már szerepelt a Benivel való császár - megcsászározzanak e ismét. Gyakorlatilag egy tizedmásodperc alatt mondtam azt, hogy legyen császár. S akkor még az ügyeletes fel se vázolta, hogy oxitocinnal is alsó hangon vajúdtam volna 24 órát, úgy hogy közben a baba már nem tudja segíteni a világrajövetelét.
 |
| Forrás: saját |
Áttoltak a megfigyelőbe, ott is végig velem lehetett Sz., mikor nagy nehezen elaludtam, akkor hazament ő is pár órára, hogy összeszedje magát. Kértünk egy különszobát, ahol végül két éjszakát töltöttünk (első éjjel benn aludt velem ő is). Szombat délelőtt végül hazaengedtek, s bő egy hét múlva kellett varratszedésre mennem.
Az azóta eltelt 3 hónapban nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, mégis miközben gépelem ezeket a sorokat, potyognak a könnyeim. Rettentő közhely, de az idő tényleg segít. Én mondtam a családban is, hogy akivel csak találkoznak s tudták, hogy terhes voltam, mondják el, mert én képtelen lennék.
Kaptam a jobbnál jobb tanácsokat, hogy örüljek, hogy ott van legalább Beni. Hogy van, akinek talán sosem lehet gyereke, meg hogy majd az idő segít. Valószínűleg pont azért nem roppantunk bele lelkileg, mert van egy kis 2,5 éves az életünkben akiért felelősséggel tartozunk. Aki nem tehet semmiről s aki az elsőszülöttünk. Illetve hát rengeteg volt a műtét után is a tennivaló. Egyeztetni a munkahelyemmel, hogy akkor most mi a következő lépés, elintézni a temetést (ezt Sz. még azalatt az idő alatt elintézte, míg benn feküdtem, mert 20. hét után törvényileg kötelező temetni s amiért nem lehetek neki elég hálás míg élek), elintézni, hogy míg én a császárból lábadozom legyen aki vigyáz Benire, varratszedésre menni, s gyógyulni.
Viszont: a történtek ellenére nem változott az a meggyőződésünk, hogy szeretnénk Beninek kistestvért. Nem mondom, hogy nem fogom a következő terhességet végig stresszelni, de akkor sem akarjuk, hogy Beni egykeként nőjön fel. 2 császár után a dokim azt mondta várjunk egy évet azzal, hogy teherbe essek, így ha lejár a 3 év, amit Benivel itthon tölthetek megyek vissza dolgozni. Meglátjuk majd azt is, hogy az milyen hatással lesz rám.
Szóval nem azért írtam le, hogy sajnáljatok, hanem ha esetleg valaki még nem hallotta volna ilyen vagy olyan fórumon, illetve azért, mert nekem ez segít. Védőnéni is kérdezte rögtön mikor vittem be hozzá a zárójelentést, hogy esetleg pszichológus számát megadja e. Egyelőre nem érzem szükségét, de ha nagyon mélypontra jutok, akkor nem fogok habozni segítséget kérni.
